Most inkább hagynám azokat a részleteket, amiket mindenki tud. Inkább csak néhány gondolatot engedjetek meg…

Újabb ötletet kaptam ahhoz, hogy hogyan meneküljek a problémáim elől. Nem akarsz tovább élni? Sebaj, edd magad halálra! Mert ebben a novellában ez történik. Szó szerint.

Kis János igazából egy lényegtelen lény. Pedig biztos volt olyan ember a világon, aki szerette őt. Ha esetleg mégse, akkor meg nem eshet meg az aprócska dolog, hogy esetleg benne van a hiba? Tipikus szálka-gerenda szindróma.

Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden megoldatlan probléma miatt le kell öngyilkolni magát az embernek. Inkább nézzen magába, gondolkodjon (oké, tudom, hogy ezt nehéz), és kerekedjen felül rajta. Hiszen a problémák azért vannak, hogy erősítsenek minket. Igen, azt is tudom, hogy az adott szituációban elég nehéz erre gondolni. Ha én minden egyes komolyabb problémám közbe leöngyilkoltam volna magam, már elég rég halott lennék. (És most tekintsünk el attól a ténytől, hogy néhány ember ennek kifejezetten örülne. Nem érdekel.) Nem elfutni kell a bajok elől, hanem megállni, határozottan szembefordulni és szembenézni velük. Pont.

A másik felvetésem a történet tanulsága: ne tűzz ki magad elé olyan célokat, aminek SEMMI értelme. Ezzel tökéletesen egyetértek. Csak magadnak teszel keresztbe.

Bár ha jól meggondolom, ha valami hülyeség is a célunk, amíg elérjük azt, az csak nem tesz rosszat. Mert az út a fontos, nem a végállomás. (Hadd ne kelljen most idéznem, pedig már megint itt lyukadtam ki…)

Nehéz az élet, ezt mindenki tudja. De én azt hiszem, hogy nem a mi feladatunk meghatározni a végét.