Ebbe a versbe akkor is belebotlottam, amikor tavaly tavasszal írtam a töri évfolyamdolgozatomat. (A fontolva haladók kedvéért, a dogám címe: Rózsák a Vérmezőn (A magyar jakobinus összeesküvés története.) ) Majdnem ez lett az irományom mottója. Pontosabban ez a négy sor:

„Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot,

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok, és nem magyarok?”

A vers 1908-ban keletkezett. Először is egy fontos kérdéssel kezd a költő. Vajon van-e még Magyarország, és ha van, akkor milyen? Lesz-e jobb még az ország sorsa? Fölébred-e még e nagy múltú nemzet, lesz-e fejlődésnek helye még itt? Hiszen minden embernek vannak ilyen célú vágyai, mégis a sok álomból miért nem lesz egy döntő akarat? A magyarok és a Magyarországon élő nemzetiségek problémái már évszázadok óta ugyanazok. Miért nem tudnak összefogni? Egy-egy ember egyedül kevés a változások véghezviteléhez, azonban ha a magyarok és a nem magyarok egyet akarva küzdenének a rég remélt álmok valóra válhatnának. Ezt a jelenséget talán kollektív energiának lehetne hívni.

„Mondd, mi hát az eszme, Mely egy ily népbe egységet lehel, Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?” (Na, ki tudja, honnan van?) Nagyon sokan szorgalmazzák az összefogást. DE nincs összefogás cél nélkül!