Amikor nagy sokaság gyűlt össze azok közül is, akik városról városra csatlakoztak hozzá, ezt mondta nekik példázatban: Élt egyszer egy kisfiú. Egy borús, szürke őszi napon a kesztyűjével a zsebében sétált haza az iskolából, gondolataiba mélyedve. Azon agyalt, hogyan fogja megoldani a matematika házi feladatát, hiszen egy betűt nem értett belőle. Rótta az utcahosszokat, annyiszor tette már meg ezt az utat, hogy automatikusan kanyarodott a sarkoknál. Így észre sem vette, hogy a fél pár kesztyűje kipottyant a zsebéből. Hazaérve döbbent rá a veszteségre. Nagyon szomorú lett, mert közel állt a szívéhez a kesztyű. A kisfiú keserves sírásra fakadt, csak édesanyja vigasztaló szava tudta valamelyest megnyugtatni. Bizony-bizony mondom néktek: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.

Ekkor megkérdezték tőle tanítványai, hogy mit jelent ez a példázat. Ő ezt mondotta: Nektek megadatott, hogy értsétek az Isten országa titkait, de a többieknek példázatokban adatik, hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak, ne értsenek. A példázat pedig ezt jelenti: Nem az a boldog, akinek sok pénze van, vagy gazdag. Hanem az, aki becsülni tudja az apró örömöket is az életben, mint például azt, hogy megvigasztalják.

 

Péntekre nyelvtanlecke. Gondoltam fölrakom, ugyanis béna voltam és nem a házifüzetbe írtam, így nem tudnám beadni, ha kell.

A műben(?) megfigyelhető egy  Akakij Akakijevics párhuzam. Egyébként A magvető példázatának felhasználásával készült. Plusz a Hegyi Beszédével.