Még soha nem voltam börtönben. Nem tudom, milyen érzés napokat, hónapokat, sőt éveket tölteni egy poros, pici, egészségtelen cellában. De van egy olyan tippem, hogy nem a világ legjobb dolga.
Szerencsétlen párducunknak a ketrece a börtöne. Ki tudja, mióta él ott abban az állatkertben fogva tartva. Kezd beleőrülni a helyzetébe. A távoli dolgokat már nem is látja, nem is érzékeli. Világa csupán a rácsokon belülre korlátozódik.
Tanárnő említette órán Pál apostol szavait: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” /1Kor13,12/. Kicsit átírnám: Mert most rácsok által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.
Nincsenek ma köztünk ilyen emberek a világon? Akik csak az orrukig látnak? Tetteik előtt nem képesek felmérni azok következményét? Nem gondolnak a többiekre, nem látnak „távolra”?
Ezek között az emberek, és a már említett párducunk között csak egyetlen különbség van. A párduc nem tehet róla, hogy így kell élnie. (Lehet, hogy már fogságban is született.) Gondoljunk csak a predestinációra! Lehet, hogy ennek az állatnak ez a sorsa. (S valószínű, ha kiszabadulhatna, egészen megváltozna. Visszakapná élete értelmét.)
DE mi, ezek az emberek, tudnánk a rövidlátásunkon változtatni! HA akarnánk…