Respice finem! Tartsd szem előtt a véget!
Mi lenne, ha tudnánk, hogy mikor halunk meg? Ha tudnánk, mikor jár le az időnk? Mikor végeztük be a feladatainkat? Milyen lenne, ha életünk kezdetén kapnánk egy „menetlevelet” életünk fontosabb fordulópontjairól és dátumairól?
Ivan Iljics biztosan nem kapott ilyen útmutatást, hiszen amikor leesik a létráról, eszébe se jut, hogy talán ez lesz halálának oka. Éli tovább dolgos hétköznapjait, minden idejét leköti, hogy új lakásukat berendezze. Hiszen szeretetet senkitől sem kap, (kivéve Geraszimot, de egy szolga mégsem jelent annyit, mint egy szerető család) ezért kénytelen valamibe menekülni. Azonban érzi, hogy valami nem stimmel, de csak legyint, „majd elmúlik”! Ám egy idő múlva nem tud elsiklani fájdalma fölött, így felkeres egy orvost. De nem akarja elfogadni, hogy komoly gondok is lehetnek, hiszen élete fénykorában van, az nem lehet, hogy pont ő, pont most meghaljon. Bárki másnak véget érhetne az élete, de nem tudja elképzelni, hogy akár ez ő is lehetne.
Orvosról orvasra járva döbben rá a szörnyű igazságra: gyógyíthatatlan beteg. Ugyan még él, mert lélegzik, az alapvető életfunkciói megvannak, de tulajdonképpen ő már egy halott ember. Fokozatosan rosszabbodik állapota, munkáját is abba kell hagynia. Ebben a helyzetben még nagyobb szüksége lenne a szeretetre, de családja csak hibáztatja őt, kimutatják, hogy mekkora teher a tehetetlenségével együtt.
Végül Geraszim segít neki. Nemcsak azzal, hogy tartja a lábát, ami enyhíti egy kicsit a fájdalmát, hanem segít neki megérteni, hogy az élet véges, nem tart örökké. Van egy pillanat, amikor menni kell, amikor Isten áttesz minket egyik kezéből a másikba. Amikor ezt Ivan Iljics ezt el tudja fogadni, már megláthatja a fényt az alagút végén, boldogan tud meghalni.
Nagyon fontos, hogy életünk utolsó felében, hogyan tudunk visszatekinteni addigi életünkre. Ha azt érezzük, hogy rémes életünk volt, nem tudunk tiszta szívvel menni, mert szeretnénk még egy kicsit élvezni az életet, vagy az utolsó pillanatban megcsinálni azt, amivel megbíztak minket. De ha egy hasznos, dolgos életre nézhetünk vissza, sokkal könnyebb elfogadni a halált, mert itt és most elvégeztem a feladatomat, és várhatom a következőt valahol máshol…