Sokat gondolkodtam, miről írjak ma, ugyanis sok feltételnek kellett megfelelnie a szóbajövő "versenyzőknek".
1., Kapcsolódjon valahogyan március 15-hez, a forradalomhoz stb.
2., Valami olyasmi kell, ami növeli az irodalmi bejegyzések számát.
Így esett a választásom erre a versre:

Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömzajt fojt el a gyász napja;
Nem zavarja azért ünnepünk.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha mi könnyezünk.
Hisz ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük »holtak közt az élőt«,
Mert hisz él Ő; míg él e haza!

E szent napon nagy szelleme előtt
Leborúl az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, múlandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!

Ady Endre ezt a versét 1896-ban írta. Éppen a honfoglalás emlékére rendezett milleniumi ünnepségek folynak. Azonban a sok öröm közé némi bánat is vegyül, hiszen 1896. március 20-án van két éve, hogy meghalt Kossuth Lajos, a turini remete. Ady utalást tesz Széchenyire, és a temetésére is, ami egy néma tüntetés volt. A legnagyobb magyart (Kossuth nevezte így Széchenyit, és ezt mellesleg Széchenyi utálta) az egész magyar nemzet kísérte utolsó útjára. De Széchenyi nem halt meg, a szelleme örökre itt lesz, mindaddig, míg a magyarok szívükben megőrzik emlékét. Egyébként szerintem ez minden emberre igaz: addig élünk, amíg van, aki emlékezik ránk…
Most nem a bánat könnyei folynak a szemekből, hanem az öröm könnyei. Hiszen nem arra kell gondolni, hogy valaki meghalt (jelen estben Kossuth), hanem arra, mekkora ajándék volt, hogy élt. És attól, hogy testben nincs itt velünk, az emlékét örökké őrizzük.
Széchenyi és Kossuth célja ugyanaz volt, mégis az eszközökben jelentősen eltért a véleményük. Azonban az közös bennük, hogy a mai napig emlékezünk rájuk, itt élnek a szívünkben… vagyis nem haltak meg!