Rendszeres esti olvasó vagyok, de vannak esték, amikor még az irodalomban sem érdekel az irodalom. Tegnap is, hogy, betegeskedtem, nem volt kedvem semmi "olvasmányra".

Tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak Szerb Antal szavai, miket 1944 koratavaszán mondott: „Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, a Karamazovok-at.”

 

Igen, ma este én is a Karamazovok-ból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra.

S alig kezdtem lapozgatni a könyvben, máris megakadt a szemem az egyik bekezdésen.

Egy "úri hölgy" beszél Zoszima sztarecnek önmagáról. A sztarec a keleti egyházban szent életű remete-szerzetest jelent, kit messzi vidékekről látogatnak az emberek, hogy elmondják neki bajukat-bánatukat, bűneiket. De mit is beszél ez az asszony? Azt mondja csapongva és hosszadalmasan, hogy sokszor már úgy érzi, megérett a valódi felebaráti szeretetre. Hogy kész elmenni a betegek és a nyomorultak közé, s ápolni őket. De aztán arra gondol, hogy hálátlanság esetén azonnal kedvét vesztené, s így a jóról való ábrándozása csak puszta képzelgés marad.

S a sztarec? Mit felel erre a szent életű szerzetes?

Kíváncsian veszem észre, hogy válasza már nem is az asszonynak szól, hanem nekem magamnak. Én állok a szabad kolostorudvaron, s én vagyok az, akihez odahajol. Bizony, ez csak ábrándozás - mondja mindentudó, hirtelen gyengédséggel -, de csak ábrándozzál, hátha megszületik belőle a valódi, a tevékeny szeretet! Mert a tevékeny szeretetet félelmetes szakadék választja el az ábrándos szeretettől. Az ábrándos szeretet nyomot kíván hagyni a földön, s viszontszeretetre vár, méghozzá azonnali viszonzásra. Az igazi szeretet azonban hősies. Kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje Istenben van.

De én nem hiszek, atyám, panaszkodik megint az asszony. Nem azt mondom, hogy Istenben nem hiszek, a jövő az, amiben nem tudok hinni. Kicsinyhitű vagyok - kesergi -, s ismét mintha az én kicsinyhitűségemnek is hangot adna.

S e kételyére, amilyen egyszerű, olyan igaz Zoszima válasza.

Zoszimáé? Nem, már nem is a sztarec az, aki ott áll a klastrom szeles udvarán.

Dosztojevszkij beszél? Nem, már nem is az ő szavát hallom. A könyv betűiből egyszerre az Evangélium melege csap meg.

Szeresd az embereket, tevékeny szeretettel szeresd őket, hangzik a tanítás -, s akkor hinni fogod az örök életet is. Ezt a hitet egyedül a tevékeny szeretet adhatja meg az embernek. S közben törekedj a derűre. A szentek kivétel nélkül boldogok voltak.

 

Beteszem a könyvet, s eloltom a lámpát. Most már tudom kivel társalgott Szerb Antal 1944 álmatlan éjféli óráiban.

 

Új Ember, 1961. december 24.