Panka blogja:)

Ezen is túlvagyunk.:) Vége van az írásbeliknek és a szóbeliknek is. Azt kell mondanom, hogy idén teljesen jó kezem volt, hiszen minden szóbelin jó tételt húztam. Én megmondtam, hogy Madáchot fogok húzni, ugye? Bár a másikat jobban szeretem, de jó volt ez így. Most meg kezdhetek készülni az érettségire... De 11nap és túlvagyok azon is! Olyan furcsa, hogy a 4évből már eltelt 3. És annyira nem várom a jövő ilyenkort... Mind1, ez jön, ezt kell szeretni...
Viszont a kirándulást már várom! Remélem, minimum olyan jó lesz, mint tavaly!!! És elvileg holnap kiderül a nyelvvizsgám eredménye is. Most jobban izgulok, mint a vizsga napján.:P 

Máté aprította, Szovát rakosgatta.;)

 Művtöriből kellett egy elemzést írnunk. Bármiről. Bujáki Zsolt házidolgozatát olvashatjátok.

Ismeretlen című neodada műalkotás

Eme alkotás a tatai református gimnázium 01-es termének egy padján volt látható egy jó ideig, azonban a közelmúltban ismeretlen elkövetők megsemmisítették, és csak néhány rossz minőségű fotó maradt fent róla. A művet alkotója teljesen egyedi, a képzőművészetek körében mindeddig ismeretlen technikával készítette: apró radírdarabokból (melyeket késsel szeletelt) állította össze az objektumot. A szabályos kocka alakú építőelemek a kubizmus hatását mutatják. Az elemek csoportjai betűket formáznak, melyeket összeolvasva a GONOSZ  PLANKTON feliratot láthatjuk. A mű jelentése máig számos vita tárgyát képezi. A pusztán materialista szemszögből elemzők szerint a felirat S. J. Planktonra, a Spongyabob Kockanadrág című rajzfilmsorozat egyik negatív szereplőjére utal. Ebből a szemszögből a mű a 20. század eleji dadaizmus háborúellenességét viszi tovább, ugyanis Plankton a rajzfilmben állandó konfliktusban van a legtöbb szereplővel, és folyton a herkentyűburger receptjét akarja megszerezni, amely a tömegpusztító fegyverek szimbóluma. Jelenleg ez a legszélesebb körben elfogadott magyarázat. Azonban mások szerint a műnek van egy másik, sokkal mélyebb jelentése is, melynek értelmezéséhez ismerni kell keletkezésének körülményeit is. Eme magyarázat szerint a PLANKTON szó az osztály egyik tanulójára utal, az ő nevének erősen módosított anagrammája. Ennek a bizonyos személynek szerepét illetően számos eltérő magyarázat van jelen. A legegyszerűbb az, hogy a mű pusztán negatív érzelmeket nyilvánít ki. Ezt támasztja alá az, hogy az alkotás formavilága némileg hasonló Raoul Hausmann  A műkritikus című montázsához. Ugyanakkor létezik egy ettől eltérő értelmezés is, mely szerint a mű fő motívuma az érzelmek ambivalenciája és hevessége. Ennek bizonyítéka egyrészt az, hogy a düledező betűkből ítélve az alkotó felkavart érzelmekkel küszködhetett (melyek lehettek pozitívak, negatívak, vagy akár mindkettő); a betűk alatti pontozás nyomatékot ad az összhatáshoz, emellett egyes elemeken dobókocka-minta van, amely a véletlenszerűséget, a változást, a kiszámíthatatlanságot szimbolizálja. Eme elméletet támogatja még a dada felfogásának lényege is: „A gesztus fontos, nem a mű” – mondta Tristan Tzara, a zürichi dadaisták egyike. Ez a mondat igaz erre a tárgyra is. Bárhogy is legyen, eme műalkotás még sokáig meghatározó része lesz a 21. század neodadaista irányzatának.

Ahogy életem első blogbejegyzésében is írtam már, sohase jutott volna eszembe blogot írni, HA... De itt van ez a ha, így kénytelen voltam ilyen fura dolgokra vetemedni... Bár az igazat megvallva tetszett ez a blog-hf, a végére a szívemhez nőtt. Nem tudom jövőre kell-e majd blogot írni, de én úgy gondolom, hogy e bejegyzés után nem húzom le a rolót. Ha valakit érdekel (az elmúlt hetek statisztikáiból ez nem úgy tűnik, de fogjuk az évvégére) szóval ha valakit érdekel, akkor néha felkukkanthat, hátha van itt valami újdonság! Mivel mindjárt itt a nyár!;) Addig is Tschüß(i)!

A hernyóból lesz mindég tünde lepke,
S te nagy szellem, filiszterré lehetsz-e?

Biztosan mindenki ismeri azt a történetet, amelyben mindenki csúfolja szegény hernyót, hogy milyen csúnya, aztán egyik éjszaka gyönyörű pillangóvá fejlődik. Mivel nemrég hangzott el áhítaton, ezért nem részletezném túlságosan. Ez a természet rendje: a hernyóból pillangó lesz, a csúnyából szép.
De vajon az ember képes-e így megváltozni? Képes-e magából kihozni a legtöbbet, a maximumot?
Azt hiszem, mindenkinek megadatott ez az átváltozó tulajdonság. Csak élni kell vele. Nem könnyű, sok szorgalom, kitartás és lelkierő kell hozzá, de talán nem lehetetlen.
Valami pozitívat kéne írnom így a 20. magyar irodalmi bejegyzés végén, ugye? Hát akkor hajrá ehhez a pozitív átváltozáshoz! Hiszen sohasincs késő, ahhoz, hogy elkezdd...

Egy epigramma.

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.

 

1849. október 6. Arad. Kivégzések.
Madách ennek a gyászos napnak kívánt emléket állítani (gondolom). Hisz ő megélte. Ő átélte azt, amit mi csak a történelemkönyvekből tudunk.
Az aradi13 + még sok ember, aki ugyanott, ugyanakkor halt meg a hazáért; ők soha nem azt nézték, hogy kitől kaphatnának többet, szimplán Magyarország függetlenségéért harcoltak. És mi a jutalom ezért? Egy névtelen, jelöletlen kis sírhalom...

Kicsit utánakotortam Madáchnak a neten. Íme az eredmény:

Miért biztad rám, óh nő, titkodat,
Mért vallottad meg nékem, hogy szeretsz?
Nagyon erősnek tartasz engemet,
Hogy vállaimra ilyen terhet vetsz.
Atlasszá lettem, titkod a világ,
Enyém csak súlya, élvezete nem,
De nyugodalmad szent világa az,
Ne félj, szét nem töröm, tovább viszem.

Az alapsztori nagyjából annyi, hogy egy nő szerelmet vallott Madáchnak, aki nem tud ezzel mit kezdeni. Atlashoz hasonlítja magát, összeveti terhük súlyát. Atlas egy görög mitológiabeli titán, akinek az volt a feladata, hogy az eget tartsa. Ő tényleg érezhette ennek a fizikális súlyát, míg Madách a szerelemnek csak a lelki terhét érezhette. De mégis vállalja ezt a súlyt, ezt a terhet...

Egy megrendítő novella, amire most bukkantam rá a szöveggyűjteményben.
A mű arról szól, hogy Bede Annát beidézik félév letöltendő fogházra, orgazdaság vétségével. Azonban Anna a megadott időpont előtt egy héttel meghal, így testvére, a gyönyörű Bede Erzsi megy el a bíróságra. A bírák először hajtogatják, hogy: "a törvény, törvény", aztán mégis megesik a lányon a szívük, aki csak azért jött el, hogy teljesítse testvérének tett utolsó ígéretét. És ekkor azt hazudják(!) neki, hogy biztosan rossz helyre küldték a levelet!
Nekem ez túl nagy pálfordulás itt hirtelen: az elején még a törvény hatalmáról beszélnek, aztán meg semmibe veszik azt. Ráadásul hazudnak. Egyébként meg: ugyan nem mozgok túl otthonosan a jogban, de én úgy gondolom, hogy ha valaki meghal, akkor a rá kisszabott büntetés nem száll autómatikusan tovább a hozzátartozóira. Szóval Erzsinek egyáltalán nem kellett volna odamennie. Csak hát valamit megígért, meg annak ellenére, hogy a család tudta, hogy Anna bűnös, titkon talán reménykedtek az ártatlanságában... 

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.”

Ezt teljes mértékben osztom. Hiszen nincs két egyforma ember. Valamiért mindenki egyedi.

DE mégis van, akikre azt mondják, hogy szürke kisegerek. Ez most úgy tűnik, mintha ellentmondanék saját magamnak. Pedig nem szoktam ilyen öngólt rúgni…

Talán azokra mondják ezt, akik annyira akarnak hasonlítani az átlaghoz, a trendhez, hogy beszürkülnek, elfelejtenek önmaguk lenni… Azt hiszem, rájuk mondanák azt, hogy egyedi; a maga módján.

Ami tetszik a versben az az őszinteség. „Nem volt nagy és kiváló”. Pedig egy temetés már kifejezetten azok közé az alkalmak közé tartozik, ahol felbecsülik az embert. Tipikus példa az „emlékek idővel megszépülnek”-re. De itt nem. Kosztolányi elverseli a halott érdemeit, de nem száll el vele a ló. Hiszen a legújabb kutatások szerint mindenki meghal, és lehet, hogy fájó, de sajnos így van, mindenkinek a hiányát túlélte az emberiség…

                                              Igazából vegyes érzések kavarognak bennem a regénnyel kapcsolatban. Tetszett, nagyon élveztem, amikor olvastam, mégis nem tudom, hogy miért kellett ezt elolvasnunk, miért kötelező ez a könyv. Ugyanis én nem találtam benne semmi olyat, amit előtte még nem mondott ki volna senki, olyan alapigazságot, vagy akármi tanulságot. Egész egyszerűen jó volt. De ha csak ennyi lenne, akkor nem lenne kötelező, és mivel kötelező ebből következik, hogy van benne valami különleges, amit én eddig még nem fedeztem fel.

Őszintén: én egyáltalán nem számítottam erre a gyilkosságra. Nem  tűnt fel, hogy ne bánnának Annával emberhez méltóan. Azt éreztem, hogy az előző helyén jobban érezte  magát, de akkor se gondoltam ilyen komolynak a helyzetet. Igen. A társadalomban mindig vannak alacsonyabb rendűek, akiket kevésbé becsül meg a felsőbb réteg. De ez így lett kitalálva. Olyan sohasem lesz, hogy mindenki egyenlő legyen, hiszen az egy rossz államforma. Nem működik. A történelem már bebizonyította.

Egy újabb bibliai témára épülő vers, egy ima. Tulajdonképpen ez a költő saját imája. A költőé, aki igazából most Jónás…

Babits egyik nagy álma az, hogy a halála előtt még tudjon valamit mondani. Valamit, ami hasznos, valamit, ami nem hiábavaló és felesleges, valamit, ami az emberiség hasznára válik.

Szerintem ezzel mindenki így van. Senki sem szeretne hiába élni. Senki sem szeretne úgy meghalni, hogy semmit sem tett le az asztalra. Mindenki szeretne valamit (hacsak egy kis apróságot, de akkor is) hozzátenni az egészhez. És ez így van rendjén. A sok piciből lesz egy kerek nagy valami. Az élet egyik alaptörvénye.

Nekem kifejezetten tetszik ez a Babits-mű. Talán 1) a téma miatt: még mindig szeretem Jónást. 2) nem tudom megmagyarázni, de valószínűleg a nyelvezete az, ami még megfogott. Megtanulni nem volt könnyű, a rím(telensége) miatt, kicsit át is szerkesztettem a dogában; de merje valaki azt mondani, hogy nem jobb az én verzióm…:D

Megértük ezt a napot is.:) Előrehozott érettségi angolból... Apa szerint olyan nyugodt voltam, mint aki a kivégzőosztag elé készül. Mondjuk tényleg nem izgultam magam halálra. Arról meg nem akarok semmit se írni, hogy milyen lett, mivel a nyelvet könnyű betippelni, és ha vmit betippelek akkor azt autómatikusan jónak veszem. Majd meglátjuk.:D Bukni nem fogok, az biztos.:)

Annyi csokit ettem a mai nap... híztam vagy rögtön két kilót... Én nem tudom, hogy ez normális-e: de tulajdonképpen élvezem ezt az érettségi-dolgot.

Plusz egy jó hír: át kell néznem az újságot. Ez azt jelenti, hogy már egészen előrehaladott állapotban van!:) Szóval talán nemsokára nyomtatottá is válik.:D

Most hirtelen nem jut eszembe, hogy miről írhatnék... oké tudom, hogy irodalmi téren van mit, igyekszem... majd holnap.:D

Olvastam néhány cikket a mai magyar érettségiről, és azt mondják, hogy idén egy kicsit nehezebb volt, mint az elmúlt években... Ebből ugye azt a következtetést kell levonnom, hogy akkor jövőre könnyebb, lesz mint az átlag? Mondjuk az a Karinthy-Kosztolányi összehasonlítás tetszett, bár annak ellenére, hogy éppen ezt vesszük nem vagyok meggyőződve arról, hogy meg tudtam volna csinálni. Az érveléshez egyelőre köpni-nyelni nem tudok, azt biztos nem választottam volna, talán a novellaelemzést...
Emeltszinten viszont tetszett az egyik feladat, a Babits-József Attila versösszehasonlítás, mivel azt olvastam, hogy ide irodalmi példákat pl Madách Az ember tragédiájának egyes színeiből lehetett/kellett volna hozni. Hát ha szorulna a hurok, lehet, hogy ennek nekikezdenék... De hála égnek eszem ágába sincs magyarból emelt szinten érettségizni... (jó lesz az töriből...)
Addig is megmarad még nekem az angolozás (mert nem, még egyáltalán nincs belőle elegem), remélem az könnyű lesz...:)

Ja, tudom még miről akartam írni. Tegnap voltak itt a Jancsiék. Mivel a Johanna nem tudott jönni, így egy délután erejéig háromgyerekes anyuka lettem...:) Természetesen találkoztunk a Kisannával a Csekén, aki halálra szivatott, hogy két napra hagy magamra, aztán rögtön három... Mindenesetre én élveztem a tegnapi délutánt, bár néha megijedtem, hogy hova a fenébe tűnt a Manu, de aztán vigyorogva közölték, hogy ott sétál mellettem és mellesleg fogja a babakocsit...xD

Nem tudom, hogy erre gondolt-e a Tanárnő, de én találtam egy ilyet...

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

Akrosztichon: versfőkbe (vagy a vers más részébe, pl sorvégekre) rejtés, azaz valamely információnak pl a szerző nevének vagy üzenetének elhelyezése. A reneszánszban volt divat, Balassi Bálint is élt vele. (Meg én, tavaly a karácsonyi versemnél.)

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a mai napról, aztán fölmentem a Sue blogjára, és ez nagyjából megválaszolta a kérdést. Annak semmi értelme nincs, hogy leírjam még 1x azt, amit ő, hozzáfűznivalóm csak annyi, hogy szerintem jól sikerült. xD Örültem annak, hogy mindenki kapható volt a témára, mindenki segített és együttműködött, viszonylag szervezetten sikerült végrehajtanunk, és talán nem is buktunk le (annyira)...
Hát még 1x nagyon boldog születésnapot!

Na igen. Ez már tetszett. Valószínűleg azért, mert a Bibliában is Jónás könyve a kedvencem. És apa megírta Jónás történetéhez a dalszöveget, a 161. dicséret dallamára. Mellesleg erről tartottam kiselőadást kilencedikben (azon az órán találkoztam először a GO-tanárnővel), és tavaly meg órát tartottam a kilencedikeseknek. Most, hogy órán összehasonlítottuk a két Jónás könyvet, van egy olyan érzésem, hogy apa mindkettőt ismerte, mindkettőt felhasználva írta meg a szöveget. Majd megkérdezem.
Az órán azt mondtuk, hogy ez tulajdonképpen Babitsnak egy önéletrajza a személyes kötődések miatt. Lehet. Bár nekem nem ez jutott róla először eszembe. Hanem az, hogy azért dolgozott fel újra egy ilyen ismert történetet, mert nem lehet elégszer hangoztatni az embereknek, hogy hiába akarnak menekülni Isten elől, nem fog sikerülni nekik. Ha Istennek valami terve van velünk, azt úgyis végre fogja hajtani. (igen, erre is van egy személyes példám: apának esze ágában sem volt teológiára menni, aztán mégis…) Isten elől nem lehet csak úgy elbújni. Istennek nem lehet csak úgy ellentmondani. Ezért Isten.
Szóval nekem ez most kifejezetten tetszik. Közel áll hozzám a nyelvezte meg a mondanivalója, nem utolsósorban a stílusa is, és még nem is vers. 5-ös. :)

Babits egyelőre nem lett a szívem csücske. Valószínű ehhez nagyban hozzájárul a kettesem… (tudom, csakis az én hibám, de a versek 50%-át hibátlanul tudtam, szóval minimum egy kétésfelest megérdemelnék…)

Az ominózus vers –amit nem tudtam- A lirikus epilógja. Nekem az elején nagyon nem tetszett, most már talán egy picit jobban.

Amikor először olvastuk, rögtön az jött le, hogy már megint itt van egy egoista költő. (Mostanában ezt mindenkiben képes vagyok meglátni.) Aztán kicsit továbbgondolva az első sort: /Csak én birok versemnek hőse lenni/ mintha azt (is) akarná jelenti, hogy mindenkinek vannak olyan dolgai, amiben ő különösen tehetséges. És így már érthető, talán nem is annyira egoista. Babitsnak a versírás, a versei az a terület, amiben tehetségesebb, mint az átlag.

És igen, volt egy hétvége is, amit a változatosság kedvéért végigangoloztam. De ezt most hagyjuk... Vannak ennél jobb dolgok is, mint pl Sofi-baba. Bár van egy olyan érzésem, hogy ez a gyerek nem feltétlenül kedvel, mert már megint elkezdett sírni, amikor meglátott, de a sulis kitűzőm kifejezetten izgatta a fantáziáját... Na mindegy, azért beszélgettünk egy jót a Dórival, meg fagyiztunk, szóval jóó volt!!!
JA: apa hazaért Nagynémetországból /by Barnabás/, és kaptam német vicceskönyvet!;)

Most inkább hagynám azokat a részleteket, amiket mindenki tud. Inkább csak néhány gondolatot engedjetek meg…

Újabb ötletet kaptam ahhoz, hogy hogyan meneküljek a problémáim elől. Nem akarsz tovább élni? Sebaj, edd magad halálra! Mert ebben a novellában ez történik. Szó szerint.

Kis János igazából egy lényegtelen lény. Pedig biztos volt olyan ember a világon, aki szerette őt. Ha esetleg mégse, akkor meg nem eshet meg az aprócska dolog, hogy esetleg benne van a hiba? Tipikus szálka-gerenda szindróma.

Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden megoldatlan probléma miatt le kell öngyilkolni magát az embernek. Inkább nézzen magába, gondolkodjon (oké, tudom, hogy ezt nehéz), és kerekedjen felül rajta. Hiszen a problémák azért vannak, hogy erősítsenek minket. Igen, azt is tudom, hogy az adott szituációban elég nehéz erre gondolni. Ha én minden egyes komolyabb problémám közbe leöngyilkoltam volna magam, már elég rég halott lennék. (És most tekintsünk el attól a ténytől, hogy néhány ember ennek kifejezetten örülne. Nem érdekel.) Nem elfutni kell a bajok elől, hanem megállni, határozottan szembefordulni és szembenézni velük. Pont.

A másik felvetésem a történet tanulsága: ne tűzz ki magad elé olyan célokat, aminek SEMMI értelme. Ezzel tökéletesen egyetértek. Csak magadnak teszel keresztbe.

Bár ha jól meggondolom, ha valami hülyeség is a célunk, amíg elérjük azt, az csak nem tesz rosszat. Mert az út a fontos, nem a végállomás. (Hadd ne kelljen most idéznem, pedig már megint itt lyukadtam ki…)

Nehéz az élet, ezt mindenki tudja. De én azt hiszem, hogy nem a mi feladatunk meghatározni a végét.

Hátszóvalazúgykezdődött: tegnap voltunk Szombathelyen, kicsit húsvétolni. Én éppen jól megérdemelt ebéd utáni pihimet töltöttem, amikor hallottam, mintha megérkeztek volna a Zoliék. Gyorsan jött a nyuszi, meg minden formaiságon átestünk (én még mindig félálomban), amikor is a Zolinak egy mondata erősen felkeltette a figyelmemet. Méghozzá ez: Novemberben újra nagymama leszel, te meg nagynéni, tinektek meg új unokatesótok lesz. Na, ilyenkor már teljesen ébren voltam. ;) Szóval már alig várom a novembert!:) Azt hiszem, addig nagyjából kibírhatatlan leszek, a DéDóri tudja, mit jelent ez, neki már van tapasztalata ebben...:) 
Ja, igen. Mellesleg volt egy nagyon felelőtlen ígéretem. Méghozzá ez: "Addigra lesz jogsim!". Értsd: mire megszületik a baba, elkerülve a családi háborúkat, hogy ki menjen a babáért-mamáért a kórházba és ki hozza haza őket, ezt én tehessem meg. ;)  Persze, ez csak vicc volt, mert ez majd a friss apuka feladata lesz, de valamit megígértem, amit be is fogok tartani...:) Nehogy unatkozni legyen időm...;)

Azt mondják, hogy amit Isten velünk tesz, az nekünk mind jó (lesz), persze sokszor csak utólag nézve... Ez jutott eszembe a hittanórai beszélgetés közben... Nekem még nem sikerült felfedeznem, hogy abban, hogy átpakolták a nyelvvizsgámat mi a jó...:S Talán majd később rájövök... Eddig csak arra jutottam, hogy: megszívtam. Habár most megoldódni látszik a helyzet... És tudom: túl szép lett volna, ha minden simán menne a májusomban, ha nem ütközne semmi programom. És azt is tudom, hogy ennek így kell(ett) történnie, de mégis, ezt most elég nehéz elfogadni... És meg fogom csinálni, nem szokásom feladni a dolgokat, ha akadályba ütközöm...  DE.
"Mint a katicabogár, aki csak a fűszál végéig mászik. S onnan vagy leesik, vagy visszamászik újra meg újra, s elhiszi, hogy neki ennyi adatott. Pedig van szárnya. Kitárhatná."

Aztán ma diáknap volt... Így tegnap próbaérettségi után a Jégveremben készítettük elő a salátákat, ami nagyon jó buli volt... Mostanában roppant egészségesen élek: esti séta haza, 35féle saláta...:)

Így reggel még gyorsan cetliket gyártottam az egyes salátákhoz, amik egyébként szerintem elég gázok lettek, de a célra tökéletesen megfeleltek... Idén ismét (már harmadszor) megnyertük a salátabárt! Kaptunk tortát, kiwiset /fúúj.../. De szeretem az ilyen programokat... főleg, amíg készülünk rájuk, mert addig is együtt vagyunk...;)

Délután meg volt tanár-diák focimeccs, a Betti csinált egy csomó paparazzi-fotót. A végén én is "beálltam", vicces volt lakkcipőben...xD De teljes értékű csapattagnak számítottak, még a végén a csapatkiáltásba is belevettek...

Szóval a konklúzió: jó nap volt, lehetne máskor is.:)

Mivel már elég régen jelentkeztem, gondolkodtam azon, hogy miről írjak... Aztán számoltam, és arra jutottam, hogy pont megvan az a 10 kötelező irodalmi bejegyzés, ami csütörtökig kell. Szóval akkor most inkább egy kis nyelvtan...

Gondolkodik: elmélkedik, bölcselkedik, töpreng, kontemplál, töri a fejét, filózik, mérlegel, latolgat, csikorognak az agytekervények...

Néz: figyel, lát, szemlél, kukucskál, vizslat, fixíroz, stíröl, pislog, bámul, szemeit ráfüggeszti...

Magas: toronymagas, óriási, nyurga, égimeszelő, atlétatermelő, colos, nyakigláb, létra, szép szál, mécsbél, zsiráfgondozó, villámhárító...

Buta: bugyuta, ostoba, hülye, fafejű, agyalágyult, kretén, sügérKE, analfabéta, dinnye, lüke, sükebóka...

Iskola: tanintézet, nevelőintézet, alma mater, oskola, isi, suli, REFI...

Ruha: öltözet, öltözék, cucc, viselet, köntös, gúnya, hacuka, szerelés, szerkó, ancug, ruci, cula, csomagolás, gönc, angolcsoport...

Feladat teljesítve.:) Hogy hogyan, azt nem az én feladatom eldönteni.

Egész nap angolozatm, meg angoloztam, és angoloztam... kicsit elegem lett belőle, úgyhogy csináltam egy adag citromos muffint...;) Szerintem finom lett... Most viszont hittan kiselőadást kell csinálnom Komáromi Csipkés Györgyből, így szabad perceimben Miska papi doktori disszertációját olvasgatom...XD Ja, és amiről még írni akartam: vége lett a zenei hétnek:(, nagyon jó volt, ezért eldöntöttem, hogy jövőre én is zenélek. Főleg mivel megszereztem egy bizonyos induló kottáját...

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Egész egyszerűen nem tudom kihagyni ezt a verset. Azt hiszem, ez a kedvencem Adytól. Amikor ezt a verset először olvastam egy történet jutott eszembe.

Egyik éjszaka egy férfinek volt egy különös álma. Azt álmodta, hogy a tengerparton együtt sétál Jézussal. A lábnyomok a férfi életútját ábrázolták. Az egyik pár lábnyom az övé, a másik Jézusé volt.
Mikor a férfi életének az utolsó szakaszához ért, visszatekintett az egész életére. Azt vette észre, hogy életének legnehezebb időszakainál, csak egy pár lábnyom van a homokban, nem pedig kettő.
A férfit nagyon nyugtalanította a dolog, így Jézushoz fordult és ezt kérdezte: "Uram! Te azt ígérted, hogyha melletted döntök, akkor egész életemen át velem leszel. De ahogy végignézem az életemet, a legnehezebb időszakoknál csak egy pár lábnyomot látok. Én ezt nem értem! Miért éppen akkor hagynál magamra, amikor a legnagyobb szükségem van rád!"
Jézus szelíd hangon így válaszolt:
"Drága gyermekem, Én szeretlek téged, és soha nem hagynálak magadra! A legnagyobb megpróbáltatások és szenvedések ideje alatt valóban csak egy pár lábnyomot láthatsz. De ez csak azért van, mert akkor a karjaimban hordoztalak."

 Nem tudok mit írni, szerintem ez mindent elmond. Sokszor hihetetlen, de Isten mindig ott van, amikor szükség van rá. Általában észrevétlenül, néha nem is tudatosul bennünk. Csak utólag, amikor visszatekintünk…

Sokat gondolkodtam, miről írjak ma, ugyanis sok feltételnek kellett megfelelnie a szóbajövő "versenyzőknek".
1., Kapcsolódjon valahogyan március 15-hez, a forradalomhoz stb.
2., Valami olyasmi kell, ami növeli az irodalmi bejegyzések számát.
Így esett a választásom erre a versre:

Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömzajt fojt el a gyász napja;
Nem zavarja azért ünnepünk.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha mi könnyezünk.
Hisz ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük »holtak közt az élőt«,
Mert hisz él Ő; míg él e haza!

E szent napon nagy szelleme előtt
Leborúl az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, múlandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!

Ady Endre ezt a versét 1896-ban írta. Éppen a honfoglalás emlékére rendezett milleniumi ünnepségek folynak. Azonban a sok öröm közé némi bánat is vegyül, hiszen 1896. március 20-án van két éve, hogy meghalt Kossuth Lajos, a turini remete. Ady utalást tesz Széchenyire, és a temetésére is, ami egy néma tüntetés volt. A legnagyobb magyart (Kossuth nevezte így Széchenyit, és ezt mellesleg Széchenyi utálta) az egész magyar nemzet kísérte utolsó útjára. De Széchenyi nem halt meg, a szelleme örökre itt lesz, mindaddig, míg a magyarok szívükben megőrzik emlékét. Egyébként szerintem ez minden emberre igaz: addig élünk, amíg van, aki emlékezik ránk…
Most nem a bánat könnyei folynak a szemekből, hanem az öröm könnyei. Hiszen nem arra kell gondolni, hogy valaki meghalt (jelen estben Kossuth), hanem arra, mekkora ajándék volt, hogy élt. És attól, hogy testben nincs itt velünk, az emlékét örökké őrizzük.
Széchenyi és Kossuth célja ugyanaz volt, mégis az eszközökben jelentősen eltért a véleményük. Azonban az közös bennük, hogy a mai napig emlékezünk rájuk, itt élnek a szívünkben… vagyis nem haltak meg!

2010. március 05.
Az első trauma akkor ért, amikor reggel ugyanolyan korán kellett felkelnem, mintha suliba mennék, és ugyanolyan hamar is kellett elkészülnöm. Aztán mégiscsak mi értünk oda előbb a találkozóhelyre...:) Ott fölvettük a Maller tanárnőt, meg a DéDórit, és fölrepesztettünk az RPI-be. Ami igazából tök fölösleges volt, mert a halál nem jár arrafelé olyan korán.
Na mind1, elvoltunk mi 10-ig. Megmutattuk a Tanárnőnek a ppt-ot, amit aztán a drága profi újságírók leszóltak, mondván, hogy egy diák nem beszél így, biztos tanár csinálta. Erre a Tanárnő meg teljesen kikelt magából, hogy ő az előadásunk előtt 20perccel látta először...;)
Egy rövid áhítattal kezdtünk, majd következett Szentendre, Debrecen és Tata bemutatója. Én teljesen elégedett vagyok a bemutatónkkal, párszor még meg is nevettettem a közönséget.:) Amúgy meg nagyon hasznos volt ez a konferencia, mert egy csomó jó ötletet láttunk, amit majd megpróbálunk valahogyan átültetni a Krétakorba is.
A délután már kevésbé tetszett egyes személyek miatt, akik csak a negatívat látták meg a suliújságban. Viszont az jó volt, amikor néhány diák és tanár mellém állt az olvasó szerkesztő ellenében. Végül kénytelen volt belátni, hogy egy ilyen mezei gimis diáknak van igaza, mint amilyen én vagyok...
A hazaút kicsit feszített tempóban zajlott (értsd: 140-nel az autópályán), de végül 3/4 5-re sikerült beesnem, nem kevesek örömére /főleg Kinga/. Így aztán 5óra 5perckor elkezdtük az 5-ik ÖTÖKöt, melynek témája 5 híres nő volt 5lány előadásában. :) Én még mindig tartom, hogy szerintem ez az Ötök telet el a legjobb hangulatban, és ugyanakkor az is igaz, hogy ehhez kapcsolódnak a legkeserűbb élményeim, de ezt most nem részletezném. Sajnos nem kaptam visszajelzéseket, így nem tudom milyen volt: de én igyekeztem humorossá tenni a szövegemet, és néha egy-egy mondatot kifejezetten egy-egy embernek szánni. Azt tudom, hogy egy ember fogta. /..."egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz..."/ Amúgy az előadók nagyon ügyesek voltak, a legjobb természetesen a Réka (hát ki más is lett volna, ha egyszer a Rékát én is készítettem?) Szerénységemet apámtól tanultam...xD
Összeségében úgy gondolom, hogy megcsináltam azokat a feladatokat, amik tegnap rám voltak bízva...

Ebbe a versbe akkor is belebotlottam, amikor tavaly tavasszal írtam a töri évfolyamdolgozatomat. (A fontolva haladók kedvéért, a dogám címe: Rózsák a Vérmezőn (A magyar jakobinus összeesküvés története.) ) Majdnem ez lett az irományom mottója. Pontosabban ez a négy sor:

„Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot,

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok, és nem magyarok?”

A vers 1908-ban keletkezett. Először is egy fontos kérdéssel kezd a költő. Vajon van-e még Magyarország, és ha van, akkor milyen? Lesz-e jobb még az ország sorsa? Fölébred-e még e nagy múltú nemzet, lesz-e fejlődésnek helye még itt? Hiszen minden embernek vannak ilyen célú vágyai, mégis a sok álomból miért nem lesz egy döntő akarat? A magyarok és a Magyarországon élő nemzetiségek problémái már évszázadok óta ugyanazok. Miért nem tudnak összefogni? Egy-egy ember egyedül kevés a változások véghezviteléhez, azonban ha a magyarok és a nem magyarok egyet akarva küzdenének a rég remélt álmok valóra válhatnának. Ezt a jelenséget talán kollektív energiának lehetne hívni.

„Mondd, mi hát az eszme, Mely egy ily népbe egységet lehel, Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?” (Na, ki tudja, honnan van?) Nagyon sokan szorgalmazzák az összefogást. DE nincs összefogás cél nélkül!

Az Új vizeken járok c. versét Ady 1905-ben írta, ez az Új Versek záródarabja. Gondolom nem véletlenül. Hiszen a vers arról szól, hogy a lírai én tovább akar menni, tovább akar lépni a Holnap felé. Nem érdekli, mit szól a környezete, bár ehhez azért egy kicsit győzködnie kell magát. Konkrét céljai nincsenek, az úti cél egész egyszerűen az ÚJ. Minden megfelel, ami nem szokványos, ami nem régi.

Az úton folyamatosan új dolgok tűnnek fel előttünk, amiket le kell győzni. Már korábban is megmondták egyes okos emberek, hogy az életben egyetlen biztos az, hogy változik. Mindig tartogat valami újat számunkra. Ezért nincs időnk unatkozni… legalábbis nekem. xD

A lírai én nem akar a tömeghez hasonlítani. Neki nem kellenek a mások által megálmodott álmok, a tucatemberek céljai. Ő különlegesnek és egyedinek tartja magát. Valami maradandót szeretne ezzel alkotni. Nem az átlagosok, a szürkék vezetője akar lenni. És mindegy neki, hogy a Szentlélek, vagy a korcsma gőze hajtja, segíti őt ebben. (Mondjuk szerintem ez azért nem mind1.) Az eszköz lényegtelen tervei eléréséhez. Hogy is van? A cél szentesíti az eszközt. Akár lehetne ez a közmondás a vers mottója…